Utolsó két verse: létösszegző vers
Talán eltűnök hirtelen, Íme, hát megleltem hazám
Talán eltűnök hirtelen
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
Íme, hát megleltem hazám
Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
Utolsó két verse létösszegző vers.
- A reményvesztett költő fájdalmas belenyugvását fejezi ki.
- A halál közelsége jelenik meg.
- A hiányok, amik boldogtalanná tették: az anya, a szerelem és a család hiánya.
December 3-án már estefelé járt, amikor a balatonszárszói vasútállomáson átbújt a sorompó alatt, majd megpróbált átcsúszni a 19 óra 36 perckor továbbinduló tehervonat 15. és 16. kocsijai között. A kocsikat összekötő csavarkapocs súlyos ütést mért József Attila fejére, koponyáját bezúzta, s emiatt a költő a sínek közé zuhant, a vonat a jobb karját leszakította...