József Attila

Tiszta szívvel, Születésnapomra, A Dunánál

Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

A lázadás verse, fogadtatása két féle volt:
- Az egyik nézet szerint, ilyen ember nem válhat tanárrá, mert istenkáromló.
- Másik nézet pedig, hogy ilyet csak zseni írhat.
A versben kettős érzés jelenik meg. Egyrészt a kétségbeesés tragikus élethelyzete miatt. Másrészt a lázadás, amiért így kell élnie.
Az 1. versszakban a hiányokat sorolja fel. Az érzelmi kötődések hiánya a legnagyobb hiány számára.
A 2. versszakban már megjelenik a fizikai szükségletek hiánya is (éhezés).
Az "eszik" ige helytelen ragozása azonosulást fejez ki a szegényekkel.
A 3. versszakban a jelenből a jövő felé néz. Megjelenik benne a Faust motívum (Goethe). A kisemmizett ember a lelkét az ördögnek adja el.
A 4. versszakban a szegénylegény balladák motívumát idézi meg. A betyárok a régi világban azok a szegények voltak, akik kirabolták a gazdagokat és a szerzett zsákmányt a szegények közt osztották ki. Bűnükért legtöbbször halálbüntetésért lakoltak.

Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem

e kávéházi szegleten

magam

magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

József Attila 1937-ben írt versei egyre komorabbak és elkeseredettebbek, hiszen ekkor már beteg.
A Születésnapomra című vers kivétel, önmagának írta 32 éves születésnapjára.
A vers formájában is láthatjuk, hogy ez egy játékos önvallomás, számvetés.
A versében leírja, hogy eltanácsolták a szegedi egyetemről a "Nincsen apám" = Tiszta szívvel című verse miatt (Horger Antal).
Az utolsó versszakban elmondja, hogy költészete sokkal magasabb szinten ér el az emberekhez.
Verselése: szimultán verselés (lásd: Irodalomi fogalomtár)
Rímelése: párosrím
Műfaja: alkalmi vers

A Dunánál

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Műfaja: óda (lásd: Irodalomi fogalomtár)
A mű szerkezeti felépítése: 3 részre tagolódik
1. rész:
Az a pillanatnyi benyomás, ami ihlette a verset a Duna parton ücsörgő költőt mutatja. A hömpölygő víz látványa az idő három dimenzióját mutatja be.
2. rész:
Jelen időbe vált, felfedezi önmagában az ősök továbbélését, megidézi a történelmet.
3. rész:
A Duna menti népek együttélését és keveredését mutatja (kun, székely, román). A múltban ez az együttélés soha nem ment békésen. A történelmet állandóan viszályok, harcok jellemzik.
A vers fő üzenete, hogy szelíd, békés jövőre van szükség.

"A harcot amelyet őseink vívtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk, és nem is kevés."